Miközben az autóban ülve hasítom a ködöt, Hamvas Béla gondolatait Rátóti Zoltán teszi a füleimen keresztül befogadhatóvá. Az ismeretlent takaró homály rendre kitisztul előttem, hogy helyet adjon újabb ismeretleneknek. Futva folytatom a játékot: közeledek, tisztul a kép, majd futok tovább a szürkeségbe. Ezért szeretek mindig máshol futni, amiért a ködöt is szeretem: izgat a kíváncsiság, vonz az ismeretlen, húz a megismerni akarás. Ezért szeretek tanulni, amiért a ködöt is szeretem: élvezem, ahogy egyre messzebbre jutva tisztul a kép, és közelebb kerülnek újabb ismeretlenek. Ezért vagyok hálás a testemnek, Hamvasnak, és a többi(ek)nek, amiért átélhetem a megismerés hátborzongató gyönyörűségét.
A csend ölelésében ölelek egy fát – most valamiért különösen jól esik. Csak a ködből kövéredő vízcseppek koppanását, és lassuló szívdobbanásaimat hallom; miközben párás leheletem tovább hizlalja a nedvességet, melyből aprócska gyöngyszemek alkotta ködruha szövődik rám.
Tőlem húsz méternyire két őz figyel, hosszan nézzük egymást. Egyikük odébb sétál kicsit, a másik a fejével a levegőbe bökdösve, orrát mozgatva próbálja kiszimatolni, miféle létforma lehetek. Lassan tovább lépked, én is folytatom utam az ellenkező irányba.
Megszakad a GPS vétel. Percekig várom, hogy újraépüljön a kapcsolat a jel és a telefonom között. Várakozás közben fotózni kezdek egy fatörzset közelről, mozdulatlanul, lélegzetemet is visszatartva, nehogy „bemozduljon a téma”. Reccsenés hallatszik, odanézve három muflont látok rohanni felém. Nem mozdulok, kíváncsi vagyok, mikor vesznek észre. Egyre közelednek, és továbbra is egyenesen felém szaladnak. Négy-öt méternyire lehet tőlem az első, mikor hirtelen irányt váltva kikerül, a többi követi. Elgondolkodom, mennyire kiszolgáltatottja vagyok a technikának; ugyanakkor örülök, hogy megszakadt a műholddal a kapcsolat, mert így újak születtek köztem és a fa, valamint a muflonok között.
Kis tűlevélszőnyeg-ösvényes fenyvest, és hangulatos mohás köves utakat kapok még búcsúajándékul. (Amúgy a cipőmet még tovább hasítottam, így már egészen kényelmes – és még mindig nem eseik le a lábamról.)
Ki vagy te?
Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz: tulajdonképpen lényed ott kezdődik. Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel, önmagaddal. Csak segédeszközöd; csak batyú, mely szükségleteid őrzője is, görnyesztő teher is. Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyvenéves korodban húszéveskori testedből egyetlen parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? a határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent. Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak, végezz copernicusi fordulatot: a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, “nem-én”-nek. Ahol megszűnik az érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság, változás, változatlanság; ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen: tulajdonképpeni lényed ott kezdődik. – Weöres Sándor
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?