Köd van, útközben A bor filozófiáját hallgatom az autóban. Egyszer már meghallgattam a héten, és most is élvezettel iszom minden szavát. Hamvas Béla nemcsak gyönyörűen ír, de pont annyira cinikus és ironikus is, hogy ettől még közelebb érzem magamhoz. Természetesen legszívesebben az egész könyvet idézném, de legyen most itt elég egyetlen bekezdés:
Anyánk méhében köldökünkkel vagyunk a világhoz nőve. Amikor megszületünk, szájunkkal. A szem érzékszerveink között az absztrakt; azzal a tárggyal, amelyet lát, sohasem lép közvetlen kapcsolatba, és nem tud vele összenőni. A fül a dolgokat valamivel közelebb ereszti. A kéz meg is fogja. Az orr már a dolgok páráját is beszívja. A száj, amit megkíván, magába veszi. És csak akkor tudom meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem. A száj a közvetlen tapasztalat forrása. A kisgyerek ezt még tudja. Mikor valamivel meg akar ismerkedni, azt szájába dugja. Az ember később elfelejti. Pedig csak akkor tudom meg, ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá; nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam; csak akkor tettem valamit magamévá, ha megettem. A szemvilágnál, a fülvilágnál, sőt még a kézvilágnál is a szájvilág sokkalta közvetlenebb, éppen ezért vallásosabb, mert közelebb van a valósághoz. Ezért van mély rokonság az evés és a tanulás között, mint Novalis mondja. Ezért mindnyájunk anyja a föld, aki bennünket szánkon keresztül táplál, és összenövünk azzal, amit nekünk nyújt. A szájnak három tevékenysége van: beszél, csókol és táplálkozik. A beszédről most, sajnos, hallgatnom kell; a csókról is, bár nem szívesen. Csak annyit, hogy a számmal vagyok közvetlenül a világhoz nőve, és ebben a hozzánövésben három tevékenységem lehetséges: vagy adok, vagy veszek, vagy adok is, veszek is. A szóval adok; a táplálékkal veszek; a csókkal adok is, veszek is. A szó iránya kifelé, a táplálék iránya befelé, a csók iránya kifelé és befelé, vagyis a kör. Az egyik tevékenység persze a másik kettőt nem zárja ki, sőt alátámasztja, mert amikor a föld engem táplál, akkor hozzám beszél, illetve tanít, de meg is csókol, amikor a szép nőt megcsókolom, eszem belőle és ő belőlem, és mind a ketten táplálkozunk egymásból, és tanítjuk egymást és szólunk egymáshoz, legtöbbször olyasmit, aminek mélységéhez a szó kevés.
Nagykovácsiba érve a ködnek már nyoma sincs. Aszfalton kezdem a futást, de a bánya mellett elkanyarodva ezt hamar földre cserélem, ami az olvadó jéggel „hígulva” néhol sarat alkot, de azért többnyire még kemény.
A két héttel korábban történt esésem utáni fájdalomból alig maradt valami a bal térdemben, viszont újdonság, hogy most a gyógyulásnak indult sarkantyúm alatt a sarkam fáj nagyon. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni, és ebben segítségemre vannak a nedvességtől kontrasztos, lenyűgöző színek: sötétbarna fatörzsek, vörösesbarna levelek, rikítózöld mohák.
A kelő Nap fényével újabb ajándékokat hoz: formák orgiája késztet lépten-nyomon megállásra – fénylő fatörzs domborulatok, leváló kéregdarabkák, csillogó vízcseppek, leveleken átszűrt napfény képeit gyűjtögetem a telefonom kamerájával.
Befagyott pocsolyák szétszóródott jégdarabkái üvegszilánkokként ropognak a lábam alatt. Lefelé tekintve fagyott vízkristályok hihetetlen sokfélesége, és ezek sárlenyomatai ejtenek ámulatba.
Rengeteget fotózók, és persze jórészt feleslegesen, a képek többsége semmit nem ad vissza az itt és most valóságából. Az őzeknél már szerencsére nem követem el ezt a hibát, csak nézzük egymást, és én csodálkozom, mennyire szokatlanul világos a bundájuk.
A fotózások között futottam is, de erről most több mesélni valóm nincs.
Találkozás egy teljes-emberrel
Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére. Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak. Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és számolni kezdett: “Egy, kettő, három… nyolc, kilenc”, aztán sajátmagára mutatott: “tíz”. Őneki már csak poggyász volt a saját teste is. Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve. – Weöres Sándor
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?