Felébredek, megnézem a telefonomon, mennyi az idő – 5:30, még van 12 percem az ébresztőig, de már képtelen vagyok visszaaludni. Sötét, és hideg a lakás, nagyon nincs kedvem felkelni, egy pillanatra megjelenik a tudatomban az ilyenkor szokásos gondolat: mi lenne, ha most kihagynám ezt a futást? – aztán 5:40-kor mégiscsak felkelek. Feleségem és lányom aranyosan alszanak, óvatosan kinyitom a szekrény ajtaját, és kiveszem a futóruha kupacot – leellenőrzöm, minden megvan-e: két nadrág, rövid ujjú póló, hosszú ujjú póló, széldzseki, alsógatya, két pár kesztyű, sapka. Ez a téli felszerelésem, az egészet gombócban magamhoz szorítva lesétálok vele a csigalépcsőn, és a fürdőszobában a szőnyegre dobom. Vécézés közben Tesla életrajzát olvasom, nem csak a főszereplője, de maga a könyv is különleges: tele van hibával. Átmegyek a fürdőbe, hideg vízzel megmosom az arcom, majd a tükörképemnek súgom szokásos reggeli monológom:
A családom és én egészségesek vagyunk, és szeretjük egymást. Szeretem magamat, szeretlek testem. Hagyom, hogy az energiák szabadon áramoljanak rajtam keresztül. (Két mély lélegzetvétel.) A jelenben élek, és a jelen mindig tökéletes; elfogadom úgy, ahogy van, és elengedem, amit el kell engednem. Ura vagyok a testemnek és a gondolataimnak. Az élet így kerek, így egész, őseim és mások problémája engem nem emészt.
Meztelenre vetkőzök, vágok két csík sebtapaszt, és leragasztom a mellbimbóimat. Minden apró mozdulatom neszét felnagyítja a hajnal csendje. Felveszem a sok göncöt (kivéve a kesztyűket), a konyhában vizet iszok, és letörök egy banánt a csokorról, amit a kesztyűkkel és a telefontartó tokkal együtt egy melegítőfelső nagy zsebeibe tömök. Ezt is magamra húzom, hogy melegítsen, míg az autóval a starthelyre érek, végül cipőt veszek a lábamra.
Útközben Baranyi Tibor gondolatait hallgatom Istenről és az Istenséggel kapcsolatos felfogásokról. Szeretem ahogy Baranyi beszél, és persze nagyra értékelem a tudásanyagot, melyet előadásain megoszt. Érdekes, és izgalmas Isten, az Istenség témája, az elején Baranyi Buji Ferencet idézi (nem szó szerint) – miközben én a banánomat eszegetem:
Istent még senki nem látta. »Ha majd saját szememmel látom, akkor elhiszem, hogy van.« Ateista részről Isten létével szemben sokszor elhangzott már ez az ellenvetés. Vegyük most komolyan ezt a hipotetikus bizonyítási módszert, és gondolatban végezzük el ellenpróbáját. Vajon ha bárkit is biztosíthatnánk arról, hogy ha ezen és ezen az utcán végigmegy, a harmadik jelzőlámpánál jobbra fordul, majd az első keresztutcánál lát egy kilencemeletes házat, s ott aztán, ha benyit a 213-as szobába, megláthatja Istent, akkor mi történne?
A célhoz érve veszem észre, hogy az előző heti futásom útvonalát mentettem el az Endomondoba, így most nincs itinerem, nincs mit követnem. Jó, hogy korábban keltem (és 10 perccel elszámoltam az ébresztés időpontját is), így most van még majd’ fél órám napkeltéig – végiggondolom a lehetőségeket:
- Hazamegyek, és holnap visszajövök. – Nehogy már egyetlen napom se legyen a héten, amikor nem időre ébredek! Ráadásul feleslegesen jöttem ide, és jöjjek vissza még egyszer, ugyan abból az okból, amiért most itt vagyok?! Nem, ezt nem csinálom!
- Hazamegyek, gyorsan elmentem az útvonalat, és visszajövök. – Aztán ezzel otthon jól felébresztem a családot, és lesz vagy 8 óra, mikor futni kezdek; lemaradok a napkelte fényeiről, és a Nap már magasan jár majd, mire befejezem. Kizárva!
- Itt maradok, és lefutom még egyszer a múlt hetit. – Ugye csak viccelsz, Zsolti?
- Itt maradok, és kitalálom, hogyan futhatnék a tervezett útvonalon. – Csakis ez jöhet szóba, de hogyan tudnám a telefonommal az Endomondoba varázsolni a Runmapen elmentett útvonalamat? Hamar rájövök: sehogy, már csak azért sem, mert az Androidos Endomondoban nincs import funkció, amúgy is még asztali gépen se olyan egyszerű…
Megnyitom a böngészőben a runmap.netet az e heti tervemmel, az Endomondoban pedig a múlt heti útvonalamat (csak viszonyításképp), és mindkét térképet azonos méretarányúra állítva, a kettő között váltogatva próbálom a tervezett utat követni. A Runmap mutatja az útvonalam, de azt nem, hogy hol vagyok éppen; míg az Endomondon nem látom, merre kellene mennem, de azt igen, hogy hol vagyok, és merre jártam már. Ha jól csinálom, a végén a két útvonal közel egyező lesz.
És mi végett mindez? Miért olyan fontos, hogy kedvetlenül felkeljek, és most mindenáron fussak? A válasz csupán három szó – illetve dehogy, ezek csak megpróbálják a végtelenből kiragadva és behatárolva leírni a leírhatatlant, de most ezek hárman lesznek itt az útjelzők: a megismerés csodája.
Megismerni a friss-napfény-sárgában fürdőző föld, és az éjszakából-ittmaradt-lilát vetkőző ég isteni harmóniáját; a deres füveket, az apró kis jégkristályokat, a kacifántos fakéregrajzolatokat, a léptemre finoman reccsenő jégtáblákat, a mosolyra fakasztó puha mohaszigeteket… A Napba nézve ölelni egy fát, kihámozni magam a szúrós bozóterdőből, bokáig merülni a sárban… Megismerni mindezt úgy, ahogy csak itt és most léteznek, hogy legközelebb erre járva ismerősként üdvözölhessem a tájat, melyben sokadszor élhettem át a megismerés csodáját.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?