Ködben ülök az autóba; útitársam, Hamvas Béla esszéje (A láthatatlan történetből) William Wordsworth-ról – nagyszerű „bevezető” magányos erdei futáshoz.
William Wordsworth magányos ember volt. Magányát sorsa nem indokolta. Nem érte különösebb csapás, nem ismerték félre, nem nyomták el, nem üldözték. Magányosnak született. (…) Szívét kollektív érzés nem érintette. Csak ha erdőben járt, hegyoldalon a sziklán ült, ha folyó partján sétált, ha csillagos égre bámult, oldódott fel – ha fákban, hegyekben, vizekben, felhőkben a sajátjával azonos magányt felismerte. A természet iránt érzett rajongás az egyedüli lehetőség volt számára, hogy valami közösségben részt vehessen, és élete más élettel érintkezhessen. Úgy élt ahogy egy fáról írta: »saját sötétségének kellős közepén egyedül állott« – saját magányának kellős közepén egyedül állott. A magányt se közösség, se vallás, se szerelem nem tudta áttörni; úgy látszik, nem volt egészen emberi. Nem volt emberi lélek. Régibb volt, mint az emberi. (…) Van lélek, amely mélyebb mint a szellem, mélyebb mint az élet, mélyebb mint a föld. A többihez viszonyítva ez az Első Lélek. Ez semmit sem ismer abból ami később keletkezett. (…) Ez az Első. Az Ős Lény. Az Egy. Határtalanul mély, végtelenül egyszerű, néma, sötét, háboríthatatlanul nyugodt és feloldhatatlanul magányos. (…) Az Első Lélek számára a természet a legmagasabb világ amit még megért. De magából érti, s úgy képzeli, olyan mint ő. Mintha a természet nem lenne sok, hanem Egy. S mintha a természet nem lenne kint, hanem bent. S mintha a természet nem lenne tárgy, hanem lény. Nagy Lény. A Nagy Lény nem férfi, nem nő. Benne minden Egy. Férfi és Nő egyben, de nem úgy, hogy a kettő egybeolvadt, hanem úgy, hogy még nem vált el. Az Első Lélek ősnemű. Wordsworth költészetének magánya, az első lélek magánya.
Mosolyra fakaszt feleségem Valentin napi üzenete, melyet a kesztyűim között találok. Valamiért különösen szimpatikus ez az erdő-bejárat, melyen a múlt héten léptem át először – már vártam, hogy újra találkozzunk. Egyáltalán nem bánom, hogy többször lesz ez még így, a következő hetekben is innen indulok majd útra.
Gyönyörűek a fatörzsekből a lomkorona szint alatt kinövő kis girbegurba ágacskák a melegbarna leveleikkel – rendezetlen rendezettség, szabálytalan szabályosság, ahogyan csak faágak nőnek. Képzeletben fa-portrékat készítek, hatalmas sötét lepelt lógatva a kiszemelt modellek mögé – a valóságban pedig meg se állok, tudom már, hogy teljességgel reménytelen mindezt úgy megörökíteni, ahogy azt elképzeltem.
A köd vékony hártyaként borul a tájra, foltokban gyengén áttörnek rajta a sejtelmes-sárga napsugarak. Eszembe jut az előző éjszakai álmom, melyben mélyen átéreztem, hogy minden, ami körülvesz, kizárólag elmém teremtménye, melyeket kedvem szerint irányíthatok. A köd homályába vesző kusza faág-tengerben lépkedve arra gondolok, hogy a fák idegvégződések a Föld bőrén, melyen én egy aprócska ingerület vagyok. A sárgásfehér napkorong halványan előtűnik a ködben úszó fák mögött – micsoda fények…
Hangulatos kanyargós út visz lefelé az árnyékos dombok között – visszafelé a napsütötte hegygerincről tekintek le rá. Néha kissé megnehezül a cipőm a tapadós földmasszától, de nincs akkora sár, mint gondoltam korábban az időjárás jóslatok alapján. Jut eszembe, manapság már a meteorológia is egyre jobban elbulvárosodik: rendszeresen ítéletidővel, drámai lehűléssel, támadó hidegfronttal, özönvízzel riogatnak – és az előrejelzések természetesen többnyire sokkal szelídebb formában válnak valóra. Elnézést, de kedvet kaptam a szenzációhajhászáshoz.
Lesz ereje folytatni 6000 km után? A 200×200 km projektemben átléptem a 6000. kilométert, és igen, változatlanul komolyan gondolom, és erőm is lesz hozzá.
Túlélhető 1000 km futás? Az imént említett 6000 km hatodát kedvenc Inov-8 Mudclaw 265-ös cipőmben futva tettem meg, ezzel teljesítette az elvárásom. Már meglehetősen viseletes, de csak március végén tervezek végleg búcsút venni tőle, és (vissza)váltani a Bare-Grip 200-asra; így ha terv szerint halad a sarkantyúm gyógyulása, ősszel a csak egyszer próbált Mudclaw 300-asomat már nem kell hátul bevágni (vagyis helyet csinálni benne a sarkantyúmnak).
Vérnyúl ijesztgeti a futókat! Egy aranyos nyúllal keresztezték egymást útjaink. Miután jól egymásra ijesztettünk, és alaposan megnéztük magunknak a másikat, mindenki futott tovább a dolgára.
Futóra támadtak az őzek! Három őz futott át előttem az úton nagyjából tíz méternyire. Lenyűgözve néztem őket – szerencsére nem jutott eszembe fényképezni.
Eddig ismeretlen madarat fedezett fel! Utólag se tudom beazonosítani azt a piszkossárga színű, általam ismeretlen madarat, mellyel utam vége felé találkoztam.
Hazatalál-e a hirtelen támadt ködben? A cél felé közeledve apránként ismét az utam kezdetéről ismerős köd vett körül. Szeretem a keretes történeteket!
