Miközben éppen véget ér a csillagászati tél, és elkezdődik a tavasz, a vécén ülve folytatom szellemi utazásom Kaczvinszkyval.
A tökéletes megismerés fényében a yogi nem lát különbséget múlt, jelen és jövő között. Csupán a sorsot látja, a sors egészét szemléli. A sorsban pedig – függetlenül az időtől, a változásoktól – az időnek mindhárom tartománya egyképpen benne foglaltatik: egybeolvad és egyetlen egységet alkot. A tanítvány, aki a yoginak ezekről a felismeréseiről hall, itt, ezen a ponton döbben meg újra. Mert az az egyetlen valami, amit örökre meg-nem-változtathatónak hitt a Természetben, éppen a múlt volt.
(…)
Hol van a múlt, és hol van a jövő? – tehetnők fel a legsúlyosabb kérdést. Hiszen jól tudjuk, hogyha nem a jelenben keressük, egyik sincs sehol! Jelen nélkül egyiknek sem volna értelme, és egyik sem létezhetnék. Nincs tehát önálló múlt és nincs önálló jövő. Csak jelen van. És a jelenben foglaltatik benne az egész múlt és az egész jövő, minden legapróbb részletével!
(…)
Voltaképpen nem is kell yoginak lennünk ahhoz, hogy megértsük ezt a tényt. Hiszen ott látjuk az élet minden vonatkozásában. Tapasztalatból tudjuk, hogy minden cselekedet, amikor változást okoz a jelenben, természetszerűleg kihat a jövőre és befolyásolja azt. De ugyanakkor azt is látjuk, hogy minden cselekedet a múltat is természetszerűleg tovább szövi és gazdagítja, tehát a múltra is befolyást gyakorol. Ha bedobunk egy követ a tóba, akkor tettünk következményeként nemcsak szertegyűrűző hullámok indulnak meg a víz felületén, mintegy beleírván cselekedetünket a jövőbe, hanem a múlt is gazdagszik: a végbement mozdulatunkkal, a dobással, a végbement loccsanással, stb. Vagyis a múlt is változik: olyan elemek támadnak benne, amelyek nem voltak meg benne előbb. Mindössze az a különbség, hogy a kivetítések világában végbevitt cselekedetek a múltat csupán gazdagítani látszanak, ezzel szemben a yogi a múlt már meglévő tartalmát is megváltoztathatja, hitének erejével. A tanítvány csakhamar ezt is megérti és természetesnek találja. Mert felismeri azt a tényt, hogy az egész múlt – éppúgy, mint az egész jövő – csupán a jelenben létezik. – Kaczvinszky József: A hét beavatás
Értem a szavakat, a belőlük összerakott mondatok jelentését felfogni mégis képtelen vagyok – vagy legalábbis tartós átélésként magamba olvasztani őket –, de egy-egy pillanatra mégiscsak sikerül átéreznem valamit az olvasottakból, és ez nagy élmény!
A Nap korongja a hegygerincen gurulva kísér, fénye aranyba öltözteti a fákat. Szembe fordulok vele, mire ő felemelkedik, és eltűnik a felhők mögött.
Oda-visszázás helyett letérek az útról, meredek hegyoldalon felfelé mászva találok a hóvirágra, kiről ezúttal alulról próbálok fotó portrét készíteni. Sokáig próbálkozom, mert telefonom egyébként remek kamerájának sajnos a makrózás a gyengéje. De a lényeg, hogy végül megszerzem a több megányi pixelzsákmányt, és elégedetten kocogok tovább.
Ahogyan szinte minden alkalommal, most is találkozom őzekkel, és ahogyan szinte mindig, most is mosolyt fakaszt arcomra az ugrándozásuk. Egy madár váratlanul olyan hangosan sikít, mint egy riasztó szirénája, egy pillanatra megijedek.
Egyre több a virág, egyre több látható jele van a tavasz érkezésének – de miután ma már telet idéző fagyott pocsolyák jegét is tapostam, utam őszi tájban ér véget: vastag barna levélszőnyegen lépkedek, és bármerre nézek, csak ősz-barnát látok; de fényében ott ragyog minden évszak, az időtlen örökkévalóság.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?