Már a nyári időszámítás szerint 5:45-kor kilépek a lépcsőházból, és mintha egy hatalmas stadionba érkeznék, ahol az előadásra várva tízezernyi ember beszélget – csak éppen a stadion a kert, a beszélgető emberek pedig csicsergő madarak. Az autóban Virág László előadását hallgatom a szexualitás mágikus aspektusairól:
Ha magamhoz vonzok valakit vagy valamit – akár egy istent (a mágiában alapvetően erről van szó), vagy egy istennőt – akkor azzal megteremtem. Mert hol van az, amit még nem vonzottam magamhoz? – ez a kérdés. Valamiféle rezervoárban, vagy valamiféle latenciában? Ott is lehet, de alapvetően potencialitásban van. És alapvetően ha valamit magamhoz vonzok, azzal megteremtem – akként, ahogy az unióban részt vesz, és tulajdonképpen önmagamat is megteremtem azzal, ahogyan én részt veszek az unióban. Mert vegyünk egy egyszerű, hétköznapi példát. Az a nő, akivel unióban egyesülök, akinek az irányába mondjuk vonzást érzek, és mondjuk ez kölcsönös, és magamhoz vonzom, vagy ő vonz önmagához; valamiként van, de biztos hogy nem úgy, mint amikor maga az egyesülés totalitása bekövetkezik. Nyilvánvalóan érzékszervi lényként is van, de ha pusztán érzékszervi lényként lenne, akkor maga a vonzás és mint hatóerő nem létezne. Ez az érzékszervekben is megjelenő erő és tapasztalás aztán kulminálódik ugyebár a fizikai érintés élményében és tapasztalásában. Tehát ott tulajdonképpen valami kiteljesedik, ami úgy, ahogyan kiteljesedik, nem volt meg. (…) Amikor maga a vonzás perfektuálódik, vagyis az unió létrejön, akkor valami új lény teremtődik így is. Ezt meg kell érteni. Tehát ha egy istent megidézek, akkor azt az istent megteremtem.
Gyönyörű gondolat: minden találkozás egy teremtés – hiszen ketten együtt korábban még nem léteztünk. Azáltal, hogy magamhoz vonzom, megteremtem…
Erőt egészséget – üzeni a felirat melyet köszönettel fogadok, majd befutva a nyitott kapun, visszafordulok megnézni, mégis hova jöttem. Valami kopott tábla szerint ez egy lőtér, ahova idegeneknek még ünnepnapokon is tilos a belépés. A hely és én idegenek nem vagyunk, hisz épp most teremtettem magunkat, és ebből kiindulva az ünnepnapos kitétel már irreleváns – bár kétségkívül ünnep van, hiszen futok, és ez a megismerés ünnepe.
Elhagyott, pusztuló épületek, deres fémdarabok, emberalkotta, tájidegen tereptárgyak: ez egy fotósparadicsom – még be se melegedtem (legalábbis a futásba), de már a hetvenediket exponálom.
Beérek az erdőbe (még nem zöld), kék ibolyát látok, nem akar hervadni, szabad fotózni.
Disznófőnél felfutok a hegytetőre, kicsit eltévedek, az őzeket hiába kérdezem – nem találom az utat, ami szinte nincs is, csak később lelek rá valami egyszemélyes kis ösvény formájában, melynek mentén egy tavaszi hérics család egy rózsabogarat lát éppen vendégül.
Aztán egy kökörcsin, majd még egy, és még több tucat. Eddig nem is sejtettem, hogy ilyen magas fokú vonzalomra vagyok képes egy virág iránt – simogatom, szagolom (csak kívül, a kis szőreit, nem tipikus virágillat, de nagyon finom), puszilom (micsoda puhaság, még újszülött lányom haja is durva szőr volt hozzá képest), és persze fotózom ezt a kis bűbájost.
Nyargalás a napsütötte hegygerincen: ezt most is nagyon élvezem – csak az aggaszt egy kicsit, hogy a telefonom a szokásosnál jobban merül. Ez még egy ok a sietségre amellé, hogy lányom már biztos felébredt és nagyon vár, mert megbeszéltük, hogy együtt keressük majd meg a húsvéti nyúl ajándékait a kertben.
És mintha csak tanításként jönne a tengernyi útra dőlt fa üzenete: ne siess! – majd’ egy kilométeren át helyenként két méter magas „fahordalékon” mászok keresztül.
Néhány méter erejéig őzek szegődnek futótársaimul – örülök, hogy jöttetek, mindig jó látni titeket!
Telefonom akkumulátorában már csak 18 % maradt, és bennem sincs több, az erőmet valahol a hegytetőn hagytam. A hosszú egyenesen már kikapcsolom a telefonom kijelzőjét, de a virágos-farakásos fotótémát képtelen vagyok ott hagyni.
Erőt egészséget – a napkorong már a felirat fölé emelkedett. Erőm elfogyott, egészségem megvan, köszönöm ismét – úgy érzem, a tájjal való megismerkedésem által csodás új lényt teremtettem.
És csak hogy ne legyen már megint hepiend: Feleségem által készített kakaóscsigákat a nyúlajándékos szatyorban felejtettem, ezt pedig a garázsban hagytam. Pedig hogy tudnám most falni azokat a kis mennyei, ropogós, vajas, kakaós, sokrétegű tésztatekercseket, melyek teljesen újraértelmezik a kakaóscsiga fogalmát…
