Szellemi útravalóm Hamvas Béla A láthatatlan történet című írása – ezt hallgatom hangoskönyvként útközben az autóban.

A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből kettő. Ezért a szerelem fordított barátság, úgy, hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.

Hallgatni való útravalóul Hamvas Béla Láthatatlan történetéből a barátságról szóló fejezet jutott mára. A barátságban nincsenek különböző világaink okozta meg nem értések. Nem akarom mindenáron megmutatni neki az enyémet, és ő se nekem az övét. Épp elég a közös metszet, ami kezdettől létezik.

Jóval korábban indultam, mint kellene ahhoz, hogy napkeltére Pilismaróton legyek. Több időt hagytam a készülődésre: jégkaparásra, lassú haladásra – de egyikre sincs szükség. Így ráérek. Elhatározom, hogy végig legfeljebb ötvennel megyek. Mennyire idegesít a hozzám hasonló barom, mikor előttem totyog ilyen lassan! Pedig lehet, hogy ő is csupán ráér. Most nem jön mögöttem senki, nem frusztrál a tudat, hogy valakit feltartok. És az vajon miért frusztrál, hogy az én saját, lenyűgöző világomat senkinek nem tudom megmutatni (vagy talán… egy darabkáját… néhányaknak)? A külvilág folyamatosan sulykolja belém a mennyiség uralmát. Minél több olvasó, követő, kedvelés – annál jobb! Közösség, csapat, verseny – minél többen, annál boldogabban! Hallom a sátán kacagását – de engem nem ver át! Legbelül kezdettől tudom, hogy a kevesebb a több. Erdei utakon kanyargok, végtelen nyugalomban, frusztrációimat elengedve, lassan, magamban.

Megérkezem a „starthelyre”. Negyed óra napkeltéig. Szeretem, hogy ráérek. Leállítom a motort. Átnézem előre megtervezett útvonalam, végiggondolom, hol merre fordulok majd. Felhúzom a kesztyűimet. Berakom a telefonom a tokjába. Mindezt lassan, szinte „meditatívan”. És még mindig van öt percem. Elinduljak? A Napot úgyis felhők takarják. Nem. Jól esik a semmit tevés. Jól vagyok.

„Megismétlődnek” múlt heti találkozásaim a vadakkal. Őzek, szarvasok szaladnak át előttem az úton, futnak a sűrű erdőben, agancsot fához verve, róla havat rázva. Akkor csak néztem, most látom is; és nevetek, mikor a villanypásztoron ugranak át.

Hohohó, ez de jó: lefelé futva az arasznyi hóban minden lépésem egy lábnyit tovább csusszan – néha mélyebb gödrök, ritkán pedig reccsenő jég a meglepetés!

Merevre fagyott ujjakkal nyomkodom a kijelzőt, hogy lásd, mennyire szép!

A fotókat Huawei P20 Pro telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).

200×200 km projekt

Futográfus archívum

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.