Ahogy már írtam, szerelem volt ez első látásra. És ha most kérdezed, milyen egy szóval, azt felelem: imádom! Kesztölcöt, és ezen belül az otthonomat is. Fáraszthatnám magam azzal, hogy megpróbálom cizelláltan szavakba önteni, de inkább csak néhány történést verbalizálok, aztán meséljenek a képek (belülről többet miután kész lesz):
#1
Május van, hűvösen szép idő, gyönyörű felhőkkel az égen. Megérkezem, leállok az autóval az „utcán”, senkit nem zavarok, csak én lakom itt, pontosabban most még csak a cuccaimat hordom ki. Virágzó akácfák a telkemen, mézes, számomra oly kedves illatuk a párás levegőben. Elered az eső. Felszaladok egy adaggal a domboldalon hívogató mesebeli házikómhoz. Levetkőzöm, nem akarok ázott ruhában visszaülni az autóba, csak az alsógatyám és a papucsom hagyom magamon, és föl-le szaladgálok a cuccaimmal.
#2
Elmegyek a postára, mondom, „hamarosan itt fogok lakni, nem tudom, járnak-e arra felém egyáltalán?” Egy mosolygós hölgy egy másik mosolygósat hív, bemutatkozunk, ő a postásom, ha nem bánom, nem jönne, inkább cseréljünk telefonszámot, és majd hívjuk egymást! Mondom remek, így legalább nem kell postaládát vennem. Egy cetlit kapok tőle a telefonszámával, és egy névvel: „Postás Zsuzsi”. Feltöltődve jövök ki, egyszerű, kedves emberek között voltam a „hivatalban”. Szeretek itt.
#3
Június elseje, mostantól itt lakunk: Luca (terveink szerint minden második héten), Cimbi, akit tíz hetesen most hoztunk magunkkal Komlóról, és én.
#4
Postás Zsuzsit hívom, jött-e valami nekem. Hallom, hogy kiabálja: „a Halasi Zsoltinak jött valami?” – majd a fülembe mondja: „nem jött semmi drága, jó hétvégét!” (Egyszer találkoztunk, másodszor beszélgetünk.)
#5
Először látom a nénit, de azért köszönök, mert itt szokás: „kezét csókolom!” „Szerbusz!” – feleli. És azóta több más néni és bácsi is hasonlóképp, akik valószínű mind azt hiszik, a kis Józsika lehetek a faluból, csak már jól megnőttem. Vagy errefelé egyszerűen nem szokás magázódni.
