Tegnap Ervinékkel túráztunk, és Erzsike mennyei csülök vacsorája után este fél tizenegykor értünk haza Cimbivel; ezért ma nem napkeltekor kerekedtünk futásra, hanem délután háromkor. Kicsit rosszul esik, hogy még érzem az emésztetlen ebédet a hasamban, de hamar kárpótolnak a mesébe illő jelenetek, és egy találkozás, melynek kapcsán egy eldugott, kézzel tapasztott, kör alakú kis házikó is „előkerül a föld alól”.
Felismerés: Cimbi úgy vadássza a szagokat, mint én a képeket. Ha talál egy izgalmasat, képtelen ott hagyni – még akár vissza is megy érte.
Cimbi kapcsán még eszembe jut az is, mikor alig volt néhány hónapos kölyök, Ates szomszédom pedig „megjövendölte” hogy egymásra hangoltságunk bundás barátommal csak fokozódni fog. Igaza lett, napról napra egyre inkább értjük egymást – bár ezt már régóta fokozhatatlannak érzem. Már bárhova elmennék vele póráz nélkül – tudom, hogy mindig számíthatok rá.
Lovakkal is találkoztunk… de nem erőlködöm tovább a szavakba öntéssel – mesés futó kalandunk született.
