Utunk elején őzeket látunk. Cimbinél előbb veszem észre őket, így még fotózni is van időm: egyetlen képen négylábú barátom a menekülő vadakkal. Előbbi mozdulatlanul figyel, mert megkértem rá, hogy ne kergetőzzön. Büszke vagyok rá – írtam már?

Ártéri keszekuszaságban, indák sűrűjében, korhadó ágakon, emberi szemetek között lépkedve próbálunk haladni a térképre rajzolt úttalan útvonalon. És már nemcsak az út hiányzik, Cimbi is eltűnik. Néhány hangos „hé” kiáltásom után előkerül – a fejére koppintva megszidom.

Két kilométernyi nehezen járható terep… és Cimbi megint nincs a látóteremben, pedig a sok fehér szőrszáltól világos bundáját viszonylag könnyű lenne kiszúrni ebben a felhőkkel takart, nyirkos, „őserdőben”. „Hé”, „Cimbi” – ordítom bele a szürkeségbe, hiába. Ha előkerül, alaposan megrángatom a grabancát! Nem vagyok büszke rá – írtam már? Dühös vagyok, és egyre dühösebbre hergelem magam. „Cimbééé” – üvöltöm „torkomszakítva”. És ezek a kibaszott indák is…

Lehet, hogy Cimbi már nem is kerül elő? Még soha nem tűnt el ilyen hosszan. De egyébként is: jelezne ha bajban van, ha meg nincs, akkor már itt lenne. Dühöm apránként aggodalommá transzmutálódik. Olvastam pár kilométerrel korábban a táblán: „Fegyveres őrrel őrzött terület”… elképzelem az őrt, aki örül, ha mozog valami, és lőhet. De akkor hallottam volna a dörrenést… „Hééé!” Csak az lehet, hogy valaki elvitte. Meglátta az út szélén kószálni, magához hívta, Cimbike jóhiszeműen odasétált, be az autóba, és gyerünk haza, a gyerek örül majd a cuki kutyusnak.

Ne, az nem lehet, hogy ebben a négyzetkilométernyi zord dzsungelben találkozzunk utoljára, szidalmamat „nyakába akasztva” búcsúajándékként! Már az aszfaltúton futok, a Fővárosi Vízművek „fegyveres őrrel őrzött” területén. De érkezésem irányából nem volt tábla, tiszta a lelkiismeretem. Egyébként is, ha kérdezi valaki, akkor a kutyámat keresem. Vagyis kerestem. Kirakom majd a Facebookra, hogy eltűnt… Vagy hátha nem rosszhiszeműen került valakihez, aki majd észreveszi a bilétát a nyakában, rajta a telefonszámommal… Holnap jön hozzám a lányom, és az anyukája. Dupla ünnep: név- és születésnap. Szomorú ünnep lesz… Tessék, Zsolti, itt az újabb „remek” alkalom, hogy gyakorold az elengedést…

Már több mint húsz perce nem láttam, most már biztos nem kerül elő. Végigfussam nélküle, amit eredetileg terveztem? Nem, inkább az utolsó odavisszát lecsípem, beülök az autóba, aztán visszamegyek Kisorosziba, kérdezősködni, hátha látta valaki… Jön egy vízműves autó… Nyilván nem marad el a felelősségre vonás: mégis mit keresek itt? Valami (?) azt súgja, nézzek hátra, és én „engedelmeskedem”. Cimbi fut utánam! Hihetetlen, elbűvölő, felemelő – az Univerzum rendje helyreállt!

Nézem, szagolom, semmi furcsaság, kicsit koszos a bundája – akárcsak nekem a ruhám. „Hol jártál, te zsivány?” – ha van igazán költői kérdés, akkor ez az. Soha nem fogom megtudni. Intek a vízműves autóban ülő maszkos embereknek, a sofőr visszaint, mi pedig futunk tovább a fegyveres őrrel őrizetlen ismeretlenbe…

Útvonal (Strava)Fotók (Google)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.