A fenséges nyitókép után – melyen a Duna vize lilás felhőfoszlányoknak, narancs horizontnak és frisszöld fakoronáknak tart tükröt egy csónakot ölelgetve – hosszú egyenest futva a zöldekkel szegélyezett, kékkel takart barna úton, azon gondolkodom, lehet-e ennél unalmasabb, és az unalomnak lehet-e valami magasztos, pozitív töltete? Arra a következtetésre jutok, hogy lehet, amennyiben ez egy tudatosan választott „tevékenység”. Persze minden pillanat egy új világ, bármikor átfordulhat az unalom…
Eszembe jutnak mesék, melyekben hosszú, küzdelmes, akaraterőt próbára tevő út végén a főhős elnyeri kitartása jutalmát. Vajon engem mi vár e hosszú egyenes végén? Lesz ott valami érdekes, vagy csak azt mondom majd magamban: „rendben, most már itt is jártam…”?
Ennél kedvesebb ajándékot nem is remélhettem, egy régi ismerős vár, „akit” Tóth Csaba „mutatott be” nekem 2015 nyarán (egy másik oldaláról, a szárazföld felől)! És mily nagyszerű, hogy csak így váratlanul „toppan elém”, ahelyett, hogy előre elterveztük volna a találkát! Magasztos-unalmas utazásom jutalma a Táti-szigetcsoport keleti csücskén: az esztergomi szénrakodó szürreális látványa. Hosszú perceken át próbálom megragadni pillanatnyi kép-lényegét – miközben bundás barátom türelmesen vár.
A dunai rakodó, illetve kötélpálya állomás, vagy ismertebb nevén szénrakodó, a Dorogi Szénbányák szállító és elosztó üzemegységének volt külön részlege. A konstrukció 1927-ben kezdett el működni és bár minden bizonnyal a különleges kiképzésű, kinézetű szerkezet megépítésének története lenne a legérdekesebb fejezet eme históriában, sajnos a folyó aljára lerögzített monstrum megalkotásáról nem találtunk leírásokat. Annyi valószínű, hogy az építés első fázisát jelentő alapozást a lehető legalacsonyabb vízállásnál végezték el, a jelenlegi tulajdonos, a Váltótér Alapítvány képviselőjeként a témában jártas Lévay Jenő úgy véli, az alapok 5 méter mélységben vannak a folyó meder talajszintje alatt.
Az építmény funkciója az volt, hogy a dorogi szénbányák által kitermelt szénport folyami uszályokra továbbítsa. A beton alapokon nyugvó acélszerkezet több, mint 5,7 kilométeres kötélpályával volt összeköttetésben a szénbánya osztályozó egységével, ezen a pályán érkeztek a szénporral megrakott csillék a Duna partjához. A hajókra rakott szenet főként a csepeli erőműbe, illetve a fővárosi ipari létesítményekbe szállították. Amikor még funkcionált a szénrakodó, a vízben két hatalmas lábon álló, több emeletnyi magasságban lévő közel kétszáz négyzetméter alapterületű termében fogadták a szénporral teli csilléket. A kötélpályán beérkező fém kocsikat egy három-négy fős személyzet leforgatta a rendszerről, majd azok tartalmát az úgynevezett bunkeres surrantón, azaz egy csúszdán leöntötték. A surrantók az uszályokhoz csatlakoztak, a szénpor így került a hajókra. Az üres csilléket a munkások visszaillesztették a kötélpályára, melyek tovább indultak Dorog felé, a bányához. A szénrakodóban egy puffer, vagyis egy tároló is volt, ebbe azt az anyagmennyiséget rakták, mely arra az időre volt jó, amikor a megrakott uszályt felváltotta az ürest. Az egyedi helyen és speciális adottságokkal bíró vízben álló épületet csónakkal közelítették meg a munkások, akik a kikötés után egy vaslétrán kapaszkodtak fel a magasban lévő teremhez. A feladatokat két műszakban végezték, de valószínű, hogy a folyamatos működésre is képes volt az állomás. A dunai rakodó kapacitása elérte a napi ezer tonnát is, ezt a teljesítményét 1963-ig tartotta, akkor leállították a szállítást, illetve ekkor került sor a kötélpálya és az építmény berendezéseinek elbontására. Az épület, mely ipartörténeti emlék, 1970 óta áll üresen, a két hatalmas talpazaton álló szerkezet már csak a fémvázból és a falburkolatból áll, a házrésznek még a padlógerendáit is elvitték.
(forrás és további részletek: wikipedia.hu)
Odafelé kihagytuk, visszafelé teszünk egy kis kitérőt egy fához rögzített vadleshez. Az ihletet múlt vasárnapi sétánk adja, melynek során Cimbi önszántából felmászott egy hasonló, négy-öt méter magas tákolmányra a szinte függőleges létrán. Most se kell noszogatni, már megy is felfelé, de a harmadánál két létrafok között inkább leugrik. Jobb is így, hisz elsőre bele se gondoltam a lemászás bonyodalmaiba. „Maradj lent, mindjárt jövök!” – de persze nem bírja tétlenül nézni, ahogy én mászom, jön utánam. Bámulatos, hogy azzal a négy kis „pálcikával”, melyeken nincsenek markolásra alkalmas ujjak, milyen ügyesen küzdi fel magát! Ücsörgünk kicsit a kettőnknek épp csak elég ülőkén a napsütésben. Úgy terveztem, hogy négylábú fiacskámat a vállamon leviszem; de amint a hátsóját átkarolva húznám magammal, reszketve betámaszt. Végül inkább hagyom, hogy maga induljon el lefelé, és a hátsó lábai előtt átkarolva „fékezem”.
Hát ilyen 13 ℃-os, kesztyűmentes, egyszálpólós, végre igazi tavaszi kalandunk volt ez…
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?