Mélyen átélt álmot hozok magammal útravalóul. Tulajdonképpen nem is álom volt. Feküdtem az ágyban, csukott szemmel, és az épp csak ébredő hajnal fényében láttam a mellettem levő üres ágyat. Tudtam, hogy csukva van a szemem, mégis láttam, és azt is tudtam, hogy teljesen mindegy, kinyitom-e a szemem, mert ugyanazt látnám. Mindezt végtelen békében, nyugalommal konstatáltam…
Hasonlóképp, mint most azt, hogy a térképen véget ér az út, míg az úgynevezett valóságban itt van előttem. Tovább megyek hát a térkép-semmibe, bele a sötét erdőbe. Aztán az ellenkezője is megesik: nincs út ott, ahol a térképen van. Valószerűtlen az egész: mintha folytatódna az álmom, melyben a szemem zártsága avagy nyitottsága az út nem léte avagy léte – és végső soron mind-egysége.
Cimbi megáll, figyel, én nem tapasztalok semmi különöset. Aztán röfög a kukoricás, kicsit később pedig kiszaladnak belőle a hangadók.
Őzet is, nyulat is láttunk; sötét erdőben, napsütötte szántószélen; úttalan utakon, utas úttalanakon – érdekes kaland volt.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?