Kék és sárga turistajelzés közvetlenül egymás alatt – február előtt csak egy jel volt, most Ukrajnán keresztül a világ alapállását juttatja eszembe, mely leginkább e szavakkal határozható meg: álszentség és képmutatás. A hajnal narancsvörös fényei, a madarak csicsergése, a szellő simogatása, az egyhangúságában is gyönyörű Mecsek és folyamatos csodálatomra méltó, négylábú kalandtársam nem akarnak másnak látszani, mint önmaguk – kedvemre való a társaságuk. Persze tudom, hogy valahol ezek is „hazugságok”, hisz minden heteron fel nem ismert auton; de legalább nincsenek megtévesztően becsomagolva, átfestve, átcímkézve. Nincs díszdobozban, rózsaszín szalaggal átkötve a kupac szar – a fekália tényleg ott van az út szélén, és büdös: adja, mi lényege.
Permanens hársillat követ megunhatatlanul, a fejem körül nyüzsgő bogarakat viszont képtelenség nem unni. Utóbbiak is a nyár „kellékei”, akárcsak az izzadás, és a fotográfiailag nehezen hasznosítható kemény fények; de majd „ez is elmúlik” – ahogy mondta apámnak az orvos, mikor felkereste őt a dagadó lábára panaszkodva.
HALASIZSOLT 
Hozzászólás