10 hónappal ezelőttről ismerős a hely, és akárcsak akkor, ezúttal is ez a térképen névtelen, Nagysápi-árok menti tó kalandunk egyik gyöngyszeme – legalábbis ami a természet látványtárát illeti. Egy idős ember (furcsa, hogy egy bő évtized múlva már én is olyan idős leszek, mint amennyinek most őt saccolom) metszőollóval nádat vág a parton, és miután Cimbit kérdezi: „kirándulsz, kutyus?”; én is visszakérdezek: „és ön, horgászni készül?” „Igen, elbaszom az időt” – feleli. Érdekes hozzáállás – gondolom magamban, majd 77 perccel búcsúzásunk után, már az elhagyott bánya területén ácsorgó, rohadt-gyönyörű Tatra teherautóval, és a területet őrző hatalmas kutyával történt meglepő találkozásunkat követően, mindössze 3 perccel azután, hogy egy földbe gyökerezett lábú őzzel a háttérben örökítettem meg bundás barátom; 6 percet baszunk el két „útonálló” nyúllal „szemezve”.
Már korábbi tapasztalataim alapján is megállapítottam, hogy a nyúlnak valószínű nem látása a legfejlettebb érzékszerve, de ennyire szürreális élményre azért nem voltam felkészülve. Szokás szerint Cimbi ment elől, majd miután észrevette a szemből közelítő nagyfülűeket, megállt. Én is megálltam, fotózni kezdtem – a nyulak pedig vakaróztak, szimatoltak, néha ránéztek a tőlük nagyjából húsz méternyire ácsorgó kalandtársamra… Három perc múlva már kezdtem kicsit unni, de gondoltam, hogy a nyulakra bízom e mókás jelenet befejezését – hátha épp felénk indulnak majd, és akkor az még viccesebb lesz. Mintha Cimborám is unta volna már kicsit: miközben teste mozdulatlan maradt, fejével elkezdett forgolódni – nézett hátra jobbról is, balról is, mint aki azt kéri: „csinálj már valamit, vagy legalább mondd, hogy »mehetsz«”, de én csendben vártam, és a nyulak nem zavartatták magukat hat teljes percen át… Talán nem túlzás kijelentenem, hogy az elmúlt kilenc évem futásainak és sétáinak legviccesebb pillanatai voltak ezek.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?