4:05: még a pele előtt ébredek – a vécén ülve hallom motoszkálását a tetőn, akárcsak egy hete…
Az epöli nyitójelenetben két nyúl ül a learatott szántóföldön mozdulatlanul – a közönség egyik fele, vagyis négylábú cimborám feszülten figyel, mintha drámát nézne; ellenben a másik fele, azaz jómagam komédiát látva mosolyog. A táj-színházban szerencsére „légkondicionáló” is van: az Epöl-szikla hosszan árnyékban tartja a nézőteret és a színpadot; mely utóbbin a nyulak statisztálásával hamarosan az őzeké lesz a főszerep: úgy ugrálnak a simára borotvált földeken, mintha még mindig derékig érne a búza.
Sajnos az „esőgép” nem működik már jóideje, port kavarva haladunk (eszembe jut, hogy tavaly mennyire idegesített a sok sár…).
Parádés zárásként egy romos házat kapunk, betört üvegű, nyitott ajtóval, a „belemerülés” fokát a közönségre bízva – mely közönség ezúttal is megosztott: bundás fele menne, kopasz fele maradna; de mivel előbbi engedelmes társ, utóbbinak nem kell fotózatlanul itt hagynia ezt a rengeteg kincset, múltbéli emberek életének nyomait: az 1982. augusztus 14-ei Népszabadságot, a fogasra akasztott ruhákat, alattuk a mamuszt, a falon lógó tükörben „megkétszereződő” kályhát, széket, asztalt, az asztalon a stampedlit…
…a stampedlit, melyet zsebre tettem, és most, iménti kalandunk után pontosan egy nappal, vasárnap reggel, Unicumtól ragacsosan immár az én asztalomon áll – készen arra, hogy néhány évtized múlva a többi, addigra már többnyire használhatatlan és haszontalan kacatommal együtt elvarázsoljon majd egy erre tévedőt.
HALASIZSOLT 
Hozzászólás