Közös utunk kezdetén még kicsit frusztrált a társasága, hogy figyelmem egy darabkája folyton az övé. El is határoztam, hogy csak minden második (akkor még futó) kalandomra viszem magammal (ezt mindössze néhányszor be is tartottam). Közel három éve éppoly természetes a jelenléte, mint a cipőmé, és éppannyira hiányozna is, ha nem lenne velem minden sétámon. Hisz kivel beszélném meg a kereszteződéseknél, hogy merre menjünk; ki más nyűgözne le, figyelne rám és lenne képes annyiszor mosolyra görbíteni számat, mint a ma három és fél éves Cimbi – aki nélkül mellesleg a fotóim is unalmasabbak lennének?
Nélküle csak „fél-élmény” lenne a szarvasok megfigyelése is, melyek mai utunk egy részén mintha minden irányból körülvennének: hol lépteik nyomán reccsenő ágak, hol illatuk párája, hol pedig impozáns testük megjelenése teszi nyilvánvalóvá ittlétüket – mindehhez a bikák bőgése adja az alaphangot. És e „fél-szülinapi” kalandunk rövidke szakaszán van szerencsénk egy ritkán látott borzhoz is.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?