Valahogy mindig csak ott jön meg a kedvem a fotózáshoz, ahol az ember helyére már beköltözött az idő. Előbbivel ellentétben az „új lakó” nem építve szépít, hanem szépítve rombol. Lenyűgöző, hogy a szépségnek mennyi arca van, hogy éppúgy lehet szép egy betört ablaküveg, egy rozsdás rács, egy málló fal, egy korhadó faház, mint egy virág vagy egy leány. Az idő: a megállíthatatlan, a negyedik dimenzió, a rombolva szépítő végtelen nemlétező…
Vélemény, hozzászólás?