Egyre kevésbé látom értelmét a szavak keresgélésének – pláne most, hogy a blogom hamarosan nagykorú lesz, és ennek apropóján közel 18 éves írásaimat olvasom vissza. De még nem tudom teljesen elengedni, így hát megpróbálom ismét…
Útközben, az autóból látok egy szarvast átkelni az előttünk kanyargó úton. Bevillan, hogy esetleg lesznek követői, ezért lelassítok, de így is alig sikerül elkerülnöm az ütközést a következő agancsossal, aki a potenciális közvetlen találkozásunk előtti utolsó pillanatban fordul vissza az út széléről (társaival együtt)…
A sárga jelzés mentén haladva az erdő esőáztatta friss zöldjei és sötétbarnái, no meg a felhős égbolt kékesszürkéje gyönyörű tájakat festenek elénk. Kattintok (tappintok), visszanézem, és semmi, ezekből a gyönyörűségekből szinte szó szerint semmi nem marad a kijelzőn (tudhatnám már)…
Jár errefelé vonat? Nem értem, mi ez a dübörgés? Egy hatalmas szarvascsorda közeledik… Még talán soha ennyit együtt… Cimbi is megáll… Földbe gyökerezett lábakkal nézzük, ahogy a vadfolyam áthömpölyög előttünk az úton…
Az erdő közepén egy nagyobbacska pocsolyában egy kacsapárt riaszt fel Cimbi, nézem, ahogy a fák sűrűjében körberepülik saját kis tavukat…
Meglepő találkozások kalandja volt a mai.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?