Alig látható turistajelzéseket keresek az alig járható terepen. Egy vízmosás mentén haladva borostyánnal befutott fatörzsek és kidőlt fákra nőtt mohák teszik vadregényessé és mesebelivé a tájat. A Strava hőtérképe szerint jártunk már erre, de semmi nem ismerős (majd otthon kikeresem az archívumból*)…
Fentről tükröződő tófelszínnek látszanak a facsemetéket védő türkizkék műanyag hasábok. Csak közelebb érve derül ki, hogy ami víznek tűnt, abban fa van. Egyszerre lenyűgöző, félelmetes és tanulságos, ahogy az egyik „valóság” a másikba fordul.
*Itthon kiderül, hogy nem én, hanem közel 7 évvel korábbi „önmagam” járt erre, ráadásul télen – így már érthető, miért oly nehezen kapcsolódik a múlttal a jelen (ami immár szintén a múlt).
Leave a Reply