Előző futásom a búcsú ünnepe volt: búcsú az Endomondo-tól, a téltől, a kedvenc Inov-8 Mudclaw 265-ös cipőmtől, a jelenlegi futografus.hu-tól, és a szavaktól. Most pedig itt a(z újra)kezdés ünnepe: a Strava-é, a tavaszé, az Inov-8 Bare-Grip 200-as cipőmé (melyben tavaly nyáron futottam) és a képeké. Mert egyszerűbb és költséghatékonyabb egy weblapot fenntartanom kettő helyett.
És azt szeretném, hogy a képeké legyen a főszerep. Nagy képeket akarok, mert elfogytak a szavak, és nem akarom ismételni magam. Minden erdő különleges, minden utam megismételhetetlen, minden futásom hangulata egyedi – nincs szó, melyekkel mindez leírható. És nagy képeket akarok azért is, mert jól esik elmerülni a részleteikben.
Szellemi útravalóm ezúttal Kaczvinszky József A hét beavatás című könyve. Meredek, de nem térek ki előle, erre visz az utam:
Ha a lét kezdete óta vak volnék, – gondolkodik el a tanítvány, – akkor fogalmam sem lehetne a színekről, a látható világról: akkor nem tudhatnám, hogy van látható világ. Ha süket is volnék, akkor nem lehetne tudomásom a hangokról sem, nem tudhatnám, hogy vannak hangok. Mégis úgy érezném, hogy van körülöttem valamilyen világ. Mert a többi fajta érzékeléseimben tapasztalnék valamilyen világot. Még ha néma és sötét is az, ami körülvesz. De ha semmiféle érzékelésem nem volna, és nem is lett volna soha, akkor mi fogalmam lehetne a világról? Akkor is léteznék körülöttem valamely világ? Hiszen akkor még csak arról sem lehetne sejtelmem, hogy van test. Saját testem. Hol volnék akkor?
(…)
Nem az érzékeléseink függnek tehát a külső világtól, hanem fordítva: az egész világ létezése és milyensége – éppen az érzékeléseink függvénye! Nem azért látjuk a napfény ragyogását, mert a külvilágban süt a nap, – hanem azért süt a nap a külvilágban, mert éppen napfényt érzékelünk! Minden, ami számunkra a világot alkotja: az érzékeléseinkben áll fenn; vagy pedig, ha az érzékeléseink hiányzanak, maga sem létezhet! Ha pedig az érzékeléseink megvolnának ugyan, de nem helyeződnének ki a térbe, akkor a világ csak bennünk létezhetnék, nem lehetne kiterjedése, nem vehetne körül bennünket, és semmit sem tapasztalhatnánk önmagunkon kívül. A világnak ezért vagyunk mindig a középpontjában! Ha magas torony ablakából nézünk le a falura, akkor a világ úgy változik meg körülöttünk, hogy a középpontjába éppen a torony ablaka kerül. Ha víz alatt úszunk, akkor a világ középpontja a vízben van, velünk. Ha a szobánkba zárkózunk be, akkor szobánk a világ közepe. Ha pedig befogjuk szemünket, fülünket és orrunkat, akkor a világ közepe valahol mélyen a tudatunkban székel. Mert minden, ami körülöttünk van: éppen belőlünk helyeződik ki a térbe, mint az érzékeléseink önkénytelen kivetítése magunk köré! Minden kivetítés viszont csak káprázat lehet, hiszen a valóságban nem ott van, mint ahol tapasztaljuk. Minden káprázat tévedés.
(Kaczvinszky József: A hét beavatás)
(…)
A tanítvány egyre gyakrabban eszmél rá arra, hogy akármit lát és tapasztal maga körül, az semmi sem valóság. Eleinte csak az értelmével fogja fel, később pedig már érzi is, a dolgok valótlanságát. Elsőnek a jelenségek káprázat-voltát érezi át. Az esőt többé nem találja kellemetlennek, a mennydörgés nem riasztja, a tűző napfényt nem érzi égetően forrónak.
(Kaczvinszky József: A hét beavatás)
Hallom a harkály kopogtatását; hallom és érzem az esőcseppeket, érzem a hűvös szelet, az ágak szúrását, tapintom a mohás-földes puhát, a fás-köves keményet; érzem a mennyei friss moha és föld illatot a kesztyűmön; érzem az erdő ízét a számban; látom a vaddisznót az úton, és látom a…
Gyönyörű káprázat volt!
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?