#556 • 2020. 03. 21. • Visegrád: Várhegy, Sibrik-domb, Nagy-Villám-hegy, Kis-Villám-hegy (Cimbivel)

Minden zárva (nem csak mert hajnal van), a parkolók „körbeszalagozva” – apokaliptikus hangulat a visegrádi Fellegvár környékén…

Eljátszom a gondolattal: emberként egyedül maradtam, én vagyok a járvány egyetlen túlélője. Futás után hazatérve előveszem majd a pincéből a fatüzelésű kályhát, mert áram se lesz már sokáig. Élelmiszerhez hozzájutok még jó darabig a boltokat „fosztogatva”, de a navigáció már nem fog működni a telefonomon, ahogy a telefonom se sokáig. Pedig most szerezhetnék akár egy Samsung Galaxy S20 Ultrát is, de már semmi értelme, áram sincs, Google sincs, felhő is „csak” az égen. A legfontosabb pedig: kell egy fegyver, mert mi van, ha megtámad egy kiéhezett kóbor kutya!? De mi értelme félni? Van egyáltalán értelme bárminek, utolsó és egyetlen túlélőként? Azt hiszem, nem sürgetném a találkozást a halállal; élnék, amíg lehet, próbálva a végére járni annak, ami adatott. A nemfotózást nehéz lenne megszokni, de mint minden elengedésnek, ennek is lenne egy felemelő aspektusa. Talán még „blogolnék” – persze papíron…

(Ha Cimbiről nem ejtek szót, az csak azért van, mert nem akarom ismételni magam. Továbbra is minden nap lenyűgöz, csodálatos partner, aki szinte mindent megért – és aki miközben ezt írom, március 22-én este, pár perccel a szemközti domboldalt narancsvörösre festő napnyugta után, itt fekszik az ölemben.)

A fotókat Xiaomi Mi Note 10 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).

200×200 km projekt

Futográfus archívum

Kaphatsz

e-mailt az új bejegyzésekről:

Adhatsz

pénzenergiát:

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .