A Pilis hegység egészének „meghódítása” keretében másodszor (és ezt követően még kétszer) indulunk ugyanonnan: Pilisszentlászló Kökény utcájából (amúgy az otthonom is a Kökény utcában van, Kesztölcön) az autóval megközelíthetetlen „belső területek” felé. E négy utolsó pilisi futókalandunk első néhány kilométere mindannyiszor ugyanarra vezet. Így hát ismerős a terep, mégis egészen más: az egy héttel ezelőtt napsütötte tájat most köd takarja – amolyan népmesés ajándék ez: ugyanaz, de mégse.
Csütörtök óta fáj a bal lábam kisujja, és a negyedik kilométeren örömmel konstatálom, hogy a fájdalom egy katartikus jó érzésbe transzmutálódik. Mint mikor átfagyva betérsz egy meleg házba, ahol ropog a tűz a kályhában. Vagy mint amikor már nagyon régóta kell vizelned, és végre kieresztheted. Ebben is metaforikus példát látok – példát, melyen keresztül könnyebben érthetővé válnak a dolgok: valami ehhez hasonló módon kellene minden rosszat is (mi mássá, mint) szeretetté transzmutálni, ezzel is realizálva, hogy végső soron minden ugyanaz. Fájdalom és katarzis összeér, és egybeolvad. Hálás vagyok, hogy átélhetem.
Cimbi nem néz hátra, és tovább megy ott, ahol én lefordulok. Nem szólok, várom, hogy észre vegye: már nem futok utána. Várom, és közben elbűvöl a csend: a szélcsendben csak a ködnedvek lehulló cseppjeinek koppanásait hallom. Majd kisvártatva Cimbi lihegését.
Megállok fotózni, Cimbi ilyenkor szinte mindig türelmesen vár. De most elszalad, és hamarosan kiderül, miért: egy muflont terel az útra, melyen én is állok, és ami most összeköt minket. Lenyűgözve nézem csavart szarvait a ködben…
Hanyagul a földre dobott levélkabátok mindenfelé. Van közöttük egy zöld is. Ha egykori viselője a lányom lenne, mondanám, hogy pakold el a ruhád – de most nem szólok, inkább fotózok.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?