Az autóban arról ábrándozom, milyen jó lesz majd pár óra múlva a kád forró vizében áztatni fáradt, átfagyott testem. Érted mennyire súlyos? Már odafelé a leendő kalandunkat követő jövőre vágyom! Hol van itt a jelenben levés, a most teljes átélése? Mintha visszafelé haladnék azon a bizonyos szellemi úton, amit talán csak én képzelek oda…
Egyébként valószínű azért se várom túl lelkesen ezeket a Szentendrei-szigetes futókalandokat, mert ahhoz, hogy begyűjtsem a zsákmányt, és végigfussam a térképen előre eltervezett útvonalakat, eddig rendre táblák tiltó szövegeit kellett figyelmen kívül hagynom, amire persze teljes mértékben képtelen vagyok, és folyton ott motoszkál bennem a „tilosban járás” frusztráló érzése. Vagy Cimbi tűnik el fél órára… Vagy vadászok durrogtatnak…
Most is megvoltak a frusztrációs kellékek: gyülekező vadászok csapata, „fegyveres őrrel őrzött terület”, „belépni szigorúan tilos”, „belépés csak engedéllyel” táblák – miközben a feliratok mögött nem látok semmit, melyben kárt tennénk a jelenlétünkkel. És itt egy új „kedvenc”: a „csapdaveszély”. Cimbivel megbeszélem, hogy ezúttal csak az úton haladjon, és ne nagyon távolodjon el tőlem. Csodálatos, mennyire érti, együtt nézzük az úton álló (minket bámuló), vagy szántóföldön szaladó vadakat. Csak néhányszor kell külön figyelmeztetnem az „egyességünkre”.
Bocsánat, de jövő héten is jövünk – túl szép mindez, hogy csak úgy itt hagyjam…
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?