A végletek embere vagyok. Erre sok példát hozhatnék, de ami miatt most eszembe jut: a végletekig tudok ragaszkodni valamihez, amit elterveztem; viszont ha adódik egy számomra elfogadható módosító tényező, akkor könnyedén elengedem. Jelen esetben ilyen módosító tényező az ebszőnybányai motocross pálya kapuja, ami a mára tervezett kalandunk kezdőpontján zárva vár. Másztam már át kerítéseken (Cimbivel együtt is) de ezt meg se próbálom kinyitni, sőt, ki se szállok az autóból (pedig sehol egy tiltó tábla, lehet, hogy csak egy reteszt kellett volna eltolni – de mindez csak később jut eszembe), így hát valószínű, már soha nem tudom meg, mi várt volna „odaát”.
Emitt meg az Únyi-patak akaszt meg. Hamar elengedem ezt is, pedig át tudnánk ugrani, de sehol nem látom a térképen jelölt utat. Régebben ilyesmi nem zavart volna; „az öregedés jele?” – teszem fel magamban a kérdést kicsit később, az autóbol (újra) kiszállva, mai második, rendhagyóan rögtönzött starthelyünkön. Búza, napraforgó és kukorica ültetvényeket kerítünk körbe nyomvonalunkkal. Utóbbin nekünk háttal dézsmál egy őz, a nagy szélben tudomást se véve közeledtünkről. Cimbi pár lépésnyire van már csak tőle, mikor az őz észreveszi, és kukoricaszárral a szájában szalad el. Jót nevetek.
A térképen jelölt út elvisz egészen az Únyi-patakig. Innen már egyértelmű: csak át kellett volna ugrani. De a túloldalról olyan bizonytalannak tűnt az egész. Viszont ha átugorjuk, akkor nem a dombtetőről csodálhattam volna a napkelte fényeiben fürdő tájat. Madarak reptében gyönyörköve eszembe jut, hogy ha tegnap észrevettem volna a kígyót, lehet, hogy a fiókák, melyeket megevett, pár nap múlva kirepültek volna a fészekből. Ha amúgy lett volna, nem lenne emígy. De végső soron valamiért mindig emígy (is) jó. A kígyónak is jól kell laknia.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?