Némiképp frusztrál, hogy az egy hete a vadásszal történt találkozásunk kapcsán tudom: nem szabadna itt lennünk – bár erre vonatkozóan semmiféle jelzéssel nem találkozom. Ebből is látszik, milyen sokat számít, mi van a tudatomban (pontosabban csak ez számít, hisz nincs is más): ha a múlt hétvégén nem találkozunk, eszembe se jutna frusztrálódni…
Ahogyan most se, amikor recsegnek az ágak, és egy gyönyörű szarvast látok futni egyenesen felém. Néhányszor volt már hasonlóban részem, pár éve, az első ilyen alkalommal, attól tartva, hogy a vad nekem rohan, hadonászni kezdtem; de már tudom, hogy ilyenkor a legjobb mozdulatlanul átélni a lenyűgöző pillanatot. Mikor testközelből látom, amint a szarvas ugrik egy kétméterest (ha akarna, akár a fejem fölött is elsuhanhatna), a jobb kezem azért még ösztönösen markolássza a telefonomat a zsebemben, de olyan gyorsan történik minden, hogy elővenni se tudom.
Pontosabban utólag végiggondolva tudtam volna, de valamiért nem tettem; és valószínű, jól „döntöttem”: igaz, hogy az agancsos szépség csak 4-5 méternyire tőlem szaladt el, de a fotó a pillanat magasztosságát aligha adta volna vissza.
