Karácsonyi kalandunkat fülsértő motorzúgás keretezi – utunk vége felé meg is állapítom magamban, hogy jó nagy barom lehet, aki úgy tűnik, nem halad, mégis ennyire erőlteti. De egyetlen pillanat alatt alakul át a kép-zeletem, mikor meglátom őket a „képtelen valóságban”: a házilag összetákolt, irgalmatlanul hangos, fura szerkezetet irányító sofőr mosolyogva üdvözöl; miközben az utánfutón, egy nagy farakás tetejéről néz le ránk a „rangidős”. Mindketten nyugodtak és derűsek, pedig lenne okuk a bosszúságra: követi őket a harmadik haver, egy kevésbé erős (és hangos) kreálmánnyal, ám elakad a homokos talajon (melyen szinuszgörbe keréknyomok jelölik a küzdelmét, és melyet egyébként egy leendő kerékpárút számára készítettek elő). Vontatásra szerelkeznek éppen, mikor ordítva kérdezem, hogy készíthetek-e egy fotót. Az egyik kedvenc képem születik meg, „jó arcok”, bölcs üzenetével: történjék bármi, fogadd derűs nyugalommal!
Vélemény, hozzászólás?