Vasárnap reggel próbálok valami szöveg-emléket alkotni a tegnap hajnali sétánkhoz, de csak általános iskolai szinten megy: gyönyörűen sütött a nap, és láttunk muflonokat. Majd jöhet a „kötelező” befejezés: jól éreztük magunkat.
A számítógép előtt ülve lassan fordítom hátra a fejem a babzsákban fekvő Cimbi felé; meg akarom lesni, amint aranyosan szunyókál. Közben a borostám sercen a mellényem gallérján, és ennyi elég is ahhoz, hogy felébredjen, és találkozzon a tekintetünk. Az övéből azt olvasom ki, hogy ideje indulnunk egy újabb közös kalandra…
Leave a Reply