Ez a legnagyszerűbb az egészben: soha nem tudom előre, mi vár ránk. Kifejezetten élénk a fantáziám, mégis váratlanul ért, hogy utolsó szentendrei-szigeti kalandozásunkon szarvast simogathatok. Meg szarvasmarhát. És szamarat is.
De eleinte még „csak” a zöldek tavaszi tűztánca nyűgöz le a Nap keltefényeinek interpretálásában: a „Dunára hajló” fatörzsek mohabundája, az ágak rügyei és a vízparti fűtakaró zöldje káprázatosan pazar – miközben orromat mennyei virágillatok kényeztetik!
És ezek után jön a „cukiságfaktor kimaxolva”: a kerítés túloldalán szarvasok, szarvasmarhák, szamarak, és majd’ mind jönnek felénk ismerkedni. Szerintem a szagom nekem jobb, de míg meg nem vakargatom őket, addig Cimbi tűnik érdekesebbnek számukra. Próbálok olvasni bundás barátom gondolataiban: „Ez most tényleg egy olyan, amilyeneket az erdőben szoktam kergetni? És idejön hozzám? Nemár, nem hiszem el!” – közben meglepődve-hitetlenkedve el-elugrik a kerítéstől, majd kíváncsisága visszahozza: mégse mindennapos lehetőség közvetlen közelről szarvasbuksit szaglászni.
Közel öt hónapja, december elején kezdtük el a Szentendrei-sziget feltérképezését, az akkor új futócipőmben és telefonommal. Mindkettő bevált, és e Duna ölelte sziget se okozott csalódást. Még nem tudom, hol folytatjuk a jövő héten, de az biztosnak tűnik, hogy új kaland vár…
(Amúgy 200×200 km projektemben a távolságot illetően már a B oldal pörög – vagyis átléptem / -gurultam 20000 kilométeren.)
HALASIZSOLT 
Hozzászólás