Az illatszínpadon az akác egyre inkább már csak mellékszereplő, a mindenható rendező a bodzára osztja az illatfőhős szerepét mostanság. Mindkettőt szeretem, de az akácot különösen… „Soha nem tudnám megunni” – jegyzem meg magamban. Majd elgondolkodom ezen. Hisz pár perc után a szarszagot is megszokom reggel a vécén. Ha permanens akácillatban élnék, egy idő után minden bizonnyal fel se tűnne. És megszokottként egyáltalán nem lenne különleges. És mert nem lenne különleges, eszembe se jutna szeretni.
Csak most kötöm össze, hogy így vagyok teremtve, nincs tehát okom korholnom magam, amikor „a jót könnyen megszokom”, és nem örülök minden nap annak, hogy egészséges vagyok. A teremtés egyik princípiuma, hogy megunjam, ami megszokottá lesz, és folyamatosan keressem a megújulás, a fejlődés lehetőségét.
Rég ömlengtem Cimbiről, aki erre „allergiás”, itt hagyja abba az olvasást!
Régóta velem van az érzés, hogy ennél jobban már nem is tudnánk egymásra hangolódni, és valószínű, ez így is marad mindaddig, míg egymás életének részei vagyunk. Bundás barátom a Szentendrei-szigeten tanulta meg, hogy futás közben nincsenek „magánakciók”, együtt haladunk, és nem kergetünk vadakat. Viszont hétköznapi sétáinkon, a megszokott terepeken kicsit lazábban veszem: nagyobb teret engedek a „vadakat terelő juhásznak”. Tartottam tőle, hogy miután futásról sétára váltok, Cimbikém az ismeretlen helyeken is szabadabban értelmezi majd az együtt haladás térbeli keretét. Ahogy félelmeim nagy része, ez is alaptalannak bizonyult. Alapvetően együtt haladunk, Cimbi sokszor visszanéz, és ha eltűnik a szemem elől – mert megállok fotózni, pisilni, vagy egyszerűen csak lemaradok a hozzá képest feleannyi lábammal –, hamarosan visszafut hozzám. Ha vadat látunk, vár, és továbbra is elég csak annyit mondanom, „nem kergetőzünk” (vagy ami épp eszembe jut – nincs vezényszó, érti, mit szeretnék). Ha néha „mehetnékje van”, „irányba áll” és visszanéz – ha rá nézek és nem szólok, elmegy, és tudom, hogy néhány percen belül – a legváratlanabb irányból – újra csatlakozik hozzám. Leírhatatlanul hálás vagyok, amiért ez a csodás kis szőrös szeretetgombóc a társam lehet, és együtt fejlődhetünk – a kapcsolatunkban is!
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?