Régebben nem szerettem, de azóta fordult a kocka: a fagy tiszta ragyogásával vágyam tárgya lett. Olyannyira, hogy az elmúlt napok melege ráébresztett, életemben talán idén először nem várom a tavaszt. Persze örülni fogok a teraszon étkezésnek, borozgatásnak és a fák közé feszített függőágynak; de talán ez az első január, amikor nem sürgetem a tél múlását. A sötét, fagyos hajnal már a kertemben magával ragad, amint körülvesz a telefonom fényét visszaverő sziporkázó csillogásával…
6 napja ha akartam volna, se tudtam volna figyelmen kívül hagyni; most meg, ha akarom, se érzem bal sarkamban a fájdalmat. 6 napig tartott, míg a „csúcsra ért”, majd 6 nap alatt elmúlt. Talán csak figyelmeztetett, hogy van minek örülnöm – ahogy mondani szokás: „megverem a kutyám, hogy utána jó napja legyen”.
Folytatjuk az ácsi, többnyire elhagyott, az emberi létezés terhétől megszabadított tanyavilág felfedezését. Órányi fotótéma akadna, de rendre felmerül valami frusztráló körülmény: kutyák ugatnak, és a kevés lakott porta némelyikéről értetlen embertekintetek figyelnek. Valószínű, nem látják, mennyi szépséget rejt egy romos ház, melynek lakója már csak az idő, ki sajátos módon csinosítja otthonát azzal, hogy folyton elvesz, és látogatóba kizárólag növényeket fogad – legalábbis hosszútávra.
A Duna partján örömmel konstatálom, hogy Cimbi egyre jobban érti a fotográfia lényegét: már nem is kell mutatnom, csak ránézek a vízből partra hajló fatörzsre, mondom, hogy „hopp”, és modellem máris az ideális kompozíciónak megfelelő helyen „pózol”.
A kemény talajon nyomot nem hagyva, kalandunk lenyomatát magamba zárva, „fagytisztán” ülök vissza az autóba.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?