4 órára állítottam az ébresztőt, 3:59-kor ébresztem a testem. Meglepetten lépek ki az ajtón a zuhogó esőbe, ugyanis nem hallottam odabentről (talán épp most szakadt le az ég). Bizonyára csak egy kis helyi zápor lesz, hisz a telefonos applikációm szerint egy napon belül nem várható csapadék. Erről az időjáráson keresztül is megnyilvánuló, bizonytalanságokkal teli világról eszembe jut, hogy mekkora hatalom, amikor az embernek sziklaszilárd, megingathatatlan, teremtő hite van. Ez belőlem még hiányzik, de makacsságom adott, hogy akár esőben is végigjárjam, amit elterveztem. Viszont előtte még áthaladunk Kesztölc szülőcsatornáján, a fenséges fák szegélyezte aszfaltúton, amit most az esőfüggönyön át, a reflektorfényben különösen szépnek látok.
Teremtő hit helyett a makacsságra építve, szakadó esőben, erős (szembe)szélben indulunk új kalandunkra. Cimbi alig távolodik el tőlem, folyton visszafut hozzám, mint aki azt kérdezi: „biztos ezt akarod?” „Nyugi, látjuk még a Napot is” – felelem neki; de egy órányi eső után Őfelségét csak a fejedelmi felhők mögött látjuk bujkálni; és leírhatatlan átélmények után – melyek közül a legkedvesebb, mikor leküzdve „félelmem” az út láthatatlanságát és nedvességtartalmát illetően, belemerülünk a buja zöld tengerbe, és erdei turbolyahullámokon hánykolódva, bundás barátom ázott-fehér-mosolyfakasztó vízióját követve, egy elbűvölő fahídon átsétálva „szállunk partra” a szántóföld peremén – végül keretes történetet teremtünk, szakadó esőben és szélben rakva pontot a végére (a helyi előrejelzés szerint most sincs, és egy napon belül továbbra sem várható csapadék).
Utólag visszagondolva megállapítható, hogy sokkal szebb, érdekesebb, felemelőbb kaland volt ez így, mint ha csak egy „közönséges” napsütéses felfedezés lett volna…
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?